BORU - SELF-DEALER

Azt hiszem az itthoni nehézzenei pást egyik leghatékonyabban felvezetett, promózott albuma a BORU tegnap kiadott lemeze. Persze nem tudok számokat, statisztikákat, csak lépten-nyomon beleakadtam abba a fantasztikus trailerbe, ami egy kiváló összegzése annak, ami a hallgatóra vár a teljes album végigjátszása során.

Ez az egész történet ténylegesen a trailerrel kezdődött számomra, ott láttam először azt az elemet, amivel a BORU élőben is megfogott. A vetítéseik során ugyanis valahogy visszatérnek azok a természeti motívumok, ágak-bogak, elhagyatott, poros utak, elbicsakló fények, amik ha akarod ha nem (de főleg nem, mert valahol viszolyt keltenek)…mégis rohadtul ismerősek.

Na mindegy is, nekiálltam meghallgatni ezt az anyagot, biztos voltam benne, hogy a kiadástól számítva napokon belül meg fog majd jelenni egy rakás cikk (szóval úgy döntöttem, leírom mit tapasztaltam első hallgatásra), mert egy ilyen produktumnál ez a minimum. Szóval, fülhallgató fel…jöjjön a nagy zenei elemzés, ezzel a 30 év felé közelítő nehézzene-hallgatással a hátam mögött. Ahogy viszont egyre jobban belehaladtam a Self-Dealerbe, egyfajta megrökönyödés vette úrrá magát rajtam. Nem tudom, hogy az álomparalízist okozó démonnak(?) mi a neve, de nem lepődnék meg, ha az lenne: BORU. Egy idő után azon vettem magam észre, mit keresnek körülöttem azok az emlékek, azok az érzések…miért nincs súlya egyiküknek sem, miért nem érzem magam se jól, se rosszul….és persze hogy miért ismerős ez annyira? Mi ez a furcsa otthonosság…?

A BORU anyaga egyszerűen egy bevakult tükröt tartott a hallgató elé. A tudatalatti olyan, merengő meditációjába helyezett, ahol rég eltemetett, vagy eltakart dolgok bontakoztak ki. Meg sem tudom nevezni őket, de tudom, itt vannak belül.

A zenei koncepció a könyörtelen darálástól a monumentális magaslatokig, a fura ritmizáslástól a lírikus dallamokig annyi mindent felvonultat, mindezt annyira organikusan felépítve, hogy beleborzongtam. Tökéletes.
Személyes kedvencem a Cosmic Blood lett, annak tiszta kórusa olyan, mint “egy olyan dolog diadalának győzelmi fanfárja, aminek nem lett volna szabad nyernie”.

Most azt teszem, amit sokan mások is, végigmegyek azon a poros, szürkületi úton, ahol egyetlen fény a távoli útjelzőtábla visszaverődése…de mi a halál világítja meg azt is ?!!!…meghallgatom még párszor ezt a rendkívüli, semmi máshoz nem hasonlítható lemezt.