Deftones - Private Music
Akartam valami “nagy öreges” dumát a cikk elejére, mert kb. 1997-et írtunk, mikor egy Z+-os felvétel alapján kedden, suli után megismerkedtem a bandával. Az LP felvételre beállított, agyonmásolt VHS szalag kiköpte nekem a hétfő esti Zúzda c. műsor felvételét, ami hála az átgondolt műsorszerkesztésnek, egész jó volt. Az Entombed - Damn Deal Done után jött a 7 Words, a fenti, sacramentoi csapattól. Ez a két track egymás után végleg megpecsételte sorsom zenével való összefonódását, itt határoztam el, hogy basszusgitározni szeretnék, illetve mivel kb csak angolból voltam jó…de abból olyan suli top 3-as, szövegeket is kezdtem írogatni. Akartam még olyan további hülyeségeket írni, hogy egy olyan közegben, ahol a Metalhammer apróhirdetés rovatában tudtál Bácsból soproni csajokkal ismerkedni, levelezni, illetve mivel az átlagnál jóval jobbképű gyerek voltam (a tablóképen), a rockerek nem fogadtak be, így a modern metal felé tolódtam, amiért mégjobban kiútáltak, nagyon nehéz volt a “stay true to the game”…amit a mai napig nem tudok mit jelent.
De mindegy is.
A Deftones ide s tova lassan 30 éve vezeti nálam a “nem tud hibázni” listát. Hihetetlen, hogy ez a csapat a 1988-ban alakult, az is, hogy Madonna közreműködésével indult a világhírhez vezető útjuk, meg hogy Stef Carpenter egy autóbalesetnek köszönhetően tanult meg gitározni.
A Deftones egy kortalan zene, minden tekintetben nagyon megosztó, ugyanis vagy nu-metalnak köpik, holott ezen a műfaj csúcsa előtt már rég óriási hallgatóságra tett szert ez a sokkalinkább shoegaze zene, vagy a Chino által közvetített pehelykönnyű, kristály törékenységű énekek nem passzolnak a trüe metalosok fülébe. Nos, ez az ő dolguk. Igen, a Deftones egy hiperérzékeny gépezet, ami ha akar tökéletes szexzene tud lenni, vagy a legmérgezőbb, pokoli súlyú letargiába taszít, máskor meg olyan matekos dinamikával adja a progos, djentes lüktetést, hogy mármár azt hisszük mi van, és aztán jön a hiphop, a raga, meg a rengeteg, univerzumokat megnyitó, de egyátalán nem tolakodó elektronikus elem. Ez a zene alapjáraton bármikor, bárhol hallgatható.
Diszkográfiájuk elég nagy utat járt be, náluk is sokan esküdnek az első 2 albumra, és azt a nyers groove-ozást számomra a Gore hozta vissza. Nem akarok most a többi lemezről beszélni…annyit mondanék, hogy a Private Music számomra szintén inkább a régi egyszerűség , a gaze, meg az emo-s, wave-s elemek egyvelege. A számomra két leghihetetlenebb dolog az, hogy hogy lehet egy ennyire egyszerű zenét ilyen jól művelni évtizedeken át, illetve hogy Chino hogy tudja megőrizni és újrakreálni ezeket a rendkívül karakteres és sokoldalú vokálokat.
A 11 track egy olyan, teljesen kiforrt, tökéletes elegyet alkot, amibe egyszerűen bele kell merülni. Miközben írom ezt a cikket, fogalmam sincs melyik számnál tartok, az albumot megelőző single-k olyanok voltak, mint egy-egy lépcsőfok a műugró toronyba, ahonnan most belevetem magam a Deftones furcsa, örök nyarába.