Mindössze 4 napja lett 30 éves a metálzenei történelem - véleményem szerinti - legelőremutatóbb albuma. Nem is akarnék különösebb szokást űzni a múltidézésből, a gatekeeping, illetve a boomerkedés amúgy sem kenyerem, de ez az album valóban a szívem csücske, és hamár ez egy erősen szubjektív fanzine, had osszak meg néhány gondolatot, vele és a félelemművekkel kapcsolatban.
Kb. 1996. magasságában, komoly, 13 éves vidéki, kisvárosi áltsulisként nagytiszteletű nővéremtől kaptam egy másolt kazit. Neki egy valamivel nagyobb városból származó barátai küldték ezt kezemhez, egyik oldalán Faith No More válogatással, a másikon félmarék Sepultura és félmarék Fear Factory számmal. Amikor anyám ezt az oldat meghallotta, azonnal jelezte, hogy ezt fejezzem is be hallgatásilag, mert jószándékú ember ezt az üvöltözést nem hallgatja…később jól el is árult, mert a Dimmu tetszett neki…máig nem fogom fel.
Szóval én titokban, meg illetve walkmanben verettem ezt a kazit, azt hiszem, míg el nem kezdtem magamnak kazettákat venni, ez volt a maximális kedvencem. Megrögzött Shadowrun és Cyberpunk rpg játékosként a Fear Factory teljes mértékben elvitt. Terminátorra épülő mondavilága, a gép és az ember egyre elszántabb viszályának, majd összeolvadásának, és egyéb megmérettetéseiknek látomásai mind-mind olyan, 80-as évekből hozott kulturális elemek voltak, amik a kor előrehaladtával egyre kiszélesedőbb univerzumot építettek maguk köré. Gyakorlatilag az utópisztikus, kiber közeljövő scifi mostanra csíráiban velünk élő teremtményeinek próféciája volt ez.
De ha már 80-as évek, a Bladerunner sem állt messze a los angelesi banda hitvilágától.
Zeneileg a Fear Factory igazi újításai az elektronikus - vagy akár hiphop - zenei elemek bevetése, ritmizálás, valamint az intenzív, perkusszív gitárjáték megalkotása voltak. A legenda szerint olyan dobost kerestek, aki a Metallica - One lábgép+gityó kombóját tudja hozni…folyamatosan. Raymond Herrera ezt tisztelettel el is végezte. A legenda egy másik szelete alapján az album demó kazija egy közös bulin annyira megtetszett a Sepultura front Max Cavalerának, hogy Burtn C. Bell (régi FF énekes) ott hajkurászta a hotelben a brazilt, mert az abban a pillanatban ki akarta adatni. Burton egyébként, bár élőben mindig kűzdött valamelyik oldallal, mind a durva, mind a tiszta énekeit csodálsatosan hozta az albumokon. Milo Silvestro, az ifjú énekes viszont leiskolázza az egész sztorit.
Megemlíteném még a “vonalból játszás” kialakításában tett szerepüket, bár Dino Cazares gitáros (és mára az egyetlen tag az eredeti lineupból) azért kellett, hogy effektegységre váltsa Marshall fejét, mert azt nemes egyszerűséggel ellopták tőle. A zenekar negyedik alapítója Christian Olde Wolbers volt, aki basszusgitáron építette az egyébként borzasztóan szépen összerakott hangképet…mostanság meg egy hasonló projekten dolgozik…csak német elnevezéssel.
A Fear Factory története nem a legszebb, pereskedések, összeveszések, kiakadások követik ezt az egyébként - számomra - zeneileg majdhogynem töretlen karriert. A csapat ugyanis - kövezzen meg bárki - minden albumán jól hozta ezt a cyber/death/groove metál dolgot, bár az évtizedek hullámai nyilván másokat emeltek magasabbra, és megint másokat húztak a mélybe köröttük. Újra, meg újra felülmúlni egy olyan albumot, mint a Demanufacture gyakorlatilag lehetetlen, mint ahogy évtizedeken át fenntartani egy ilyen minőséget, egy ennyire kiélezett mezőnyben is.
A Fear Factory metálzenében betöltött szerepe megkérdőjelezhetetlen. Ez az album pedig egy mestermű, tapasztalataim szerint a legtöbb hallgatónak ez az alfa és omega a zenekar azóta is tartó munkásságában.
Lepörög lassan a Pisschrist, kinézek a panelok fölé kúszó szürkeségre, mint Sarah Connor a mexikói határnál, és Burtonnel lipsyncelem:
”Where is your savior now…?”