Nem vagyok Tool rajongó, valamikor a 2000-es évek elején mutatták nekem kiműveltebb barátaim ezt a bandát. Mindenképp elvarázsolt, és tetszetős volt, de nem szakadtam úgy rá, mint fenti komáim. Minden esetre legjobb cimboráim egyike a 2007-es koncert után lelkemre kötötte, hogy menjek el egyszer Maynardék koncertjére.
Megígértem hát neki.
Legutóbb gondolkoztam, hogy menjek-e, de akkor még olyan jó volt a forint, hogy sokalltam a jegyárat, illetve a Brass Against esetén csak az énekes hangjától ráz ki jó értelemben a hideg. Amikor kiderült, hogy jön a Tool 2024-ben, gondolkodtam az ígéreten, amit Petya barátomnak tettem, Balázs komám meg kérdés nélkül megvette a jegyet nekem. Mikor a Night Verses-t bejelentették, kifejezetten örültem, bár az ülős koncert koncepciója nekem még mindig a kiskunmajsai, művházas, helyi nagyzenekar performansz.
Tévedésből az MVM dómhoz mentünk, de a 10millió stadion országa ilyen meglepetéseket tartogat, onnan csak a Tool pólós embereket kellett követni. Pár dohányboltos sör, meg egy ampulla unicum után bekeveredtünk a Papp Laci bácsiról elnevezett betonacél ufóba.
Azt nem vártam egy ilyen venue-tól, hogy az első zenekar kezdeti dalain állítgatják be a hangot, de eleinte csak a dobot lehetett hallani.
Mínusz egy pont a sniffendale-nek.
Minden esetre a Night Verses hozta azt a zenei színvonalat, amit már anno a düreres bulijukon sem hittem el. A dobos tornaórát tartott, a gitárosok kezenkénti 10 ujját meg a 208 J26-27-ből amúgy se láttuk. Fantasztikusak voltak. Na speciel ez beillett a Tool elé.
A szünetben megkóstoltam a 47000 forintos popcornt, majd visszaszivárogtunk. Kinyílt a szerszámosláda. Persze elhangzott a public announcement, hogy a telefonokat tegye el mindenki...koncert közben a biztonsági szervezetek emberei keményen kapkodták is kifelé az ellenszegülőket.
Maynard apuka módjára elmondta, hogy ne telefonozzunk, maradjunk velük, és ha jól viselkedünk, az utolsó számot felvehetjük, (szerk.: meg nyomhatunk egy candy crush saga-t).
És elkezdődött a csoda.
Már az első pillanattól az a speciális érzés fogadott el, hogy erre a dologra nem koncertként kell tekinteni. Voltam már olyan performanszon, ami sokkalinkább egy zenés, színházi játéknak tűnt, olyanon is, ami egy szertartásnak, vagy bohózatnak...vagy mindkettőnek egyszerre.
Ez az előadás összetöpörített, és berepített a Tool elnevezésű agytröszt kortexébe. Pillanatok alatt megszűntek a zenészek, az emberek, az énekes...a kivetítő lélegzetelàllító, ciklikus örvénye, a lenyűgöző fény-, és lézertechnika köde húzta tudatom a közös tapasztalásba, abba a kollektív tudatba, ami kitöltötte az aréna terét - vezetőnkkel, az egyik legintimebb hangú dalnokkal.
A setlist egyértelműen egy pszichedelikusabb felvonulást sejtetett, tökéletes válogatás volt. Mondhatnám, hogy hiányzott ez-az, de egyrészt ha ezt feldolgozom valaha, úgyis megyek még Toolra, ha minden jól megy, másrészt itt nem az egyes dalokon volt a hangsúly. Azon a nagy hullámjelenségen, amit ez a négy fószer gerjesztett. Eljutottam egy pontra, ahol nem tudtam, hogy álmodom-e.
A szünet után Danny Carey egy falnyi analóg szintin petyegtetett óriásit, majd Chancellor keltett némi orkánt hangszerén.
Állunk felszedése után jött a második blokk, Danny tovább folytatva az ámokfutást, villogó ruhájában szétvert egy óriási gongot...
Tovább folytatódott a sejt szintű utazás, a Tool univerzumban.
A Stinkfisten valóban elő lehetett venni a telefonokat. Ironikus volt, és egyben lenyűgöző a több ezernyi parányi képernyő, mintha a nagy kivetítőre csatlakozott idegpályák fényes neuronjai lebegték volna körbe azt a csillogó szupernova agyat, ami maga a színpad, maga a Tool volt. (Először azt hittem a sokk miatt két tag összement, de megjelent két kisgyermek a színpadon...gondolom nekik olcsóbb volt a jegy).
Video, amit Maynard bácsi megengedett.
Lenyűgöző és megható koncerten vagyunk túl.
Ti is menjetek el egy Tool koncertre! Megéri.