A kötelező, senkit nem érdeklő csicskalista 2024

Professor Shub Niggurath

Idén nem tudtam annyi zenét hallgatni, mint az előző években. Ettől függetlenül szerintem ez is baromi erős év volt külföldön, és belföldön egyaránt. De így is sikerült a krónikus döntésképtelenségemmel megszülni januárra a listát.

FULL OF HELL - Coagulated Bliss / Scraping the Divine

Mivel is kezdhetném a listázást? Aki ismeri a blogot, meg az ízlésemet az egyből sejti, hogy a szokásos évi Full of Hell szopkodással. A 23-as listára csak az egyik FoH lemezt tettem fel de most leszarom, rakom mindkettőt, mert annyira jó. A Coagulated Bliss-en kiteljesedett az a noise rockos vonal, amit korábban elkezdtek. Zseni az elejétől a végéig. A Scraping the Divine meg egy baromi erős kollab, amin hozták a szokásos zajos jegyeket, Andrew Nolan-nek hála ezerre pörgetve. Az egész lemez egy definíció a Full of Hell komfortzónájáról, de olyan jó, hogy sírva fakadok.

LAGRIMAS - A Life of Destruction

Ez a lemez pörgött nálam idén a legtöbbet. Eddig is bírtam őket, de ezzel az anyaggal csont nélkül léptek a jelenlegi kedvenc neocrust bandáim dobogójára. Hihetetlenül energikus és lendületes, a d-beat a szívedben kalapál. Tele van érzelmekkel, baromi erős témákkal és sokszor meglepő alteres, és emos pengetésekkel.

CHAT PILE - Cool World

Imádom a Chat Pile-t, ennek ellenére pont, mint az előző ez is kb a harmadik hallgatásra ütött be. Akkor viszont nagyon. Sötét, kegyetlen és úgy keveri a sludge, a noise rock és sokszor a nu metal legjobb pillanatait, hogy mindegyik felér egy téglával pofánvágással.

THE BODY- The Crying Out of Things

Itt most visszafogtam magam és csak az egyik The Body-t tettem ide. A solo lemez egy hangyafasznyival jobban bejött. A zajolások ezen nekem sokkal jobban működtek. Az meg, hogy elpusztítják a testet és lelket meg már alap elvárás tőlük, amit meg is tesznek.

ORANSSI PAZUZU - Muuntautuja

Ők megint azok akik nem igazán tudnak hibázni. Az előző nekem jobban tetszett, ennek ellenére ez is hihetetlenül elszállt, gomba-túladagolásos repülés, olyan hangulattal amire csak ők képesek.

SLIMFACE - Indikás Tégely

Aki azt állítja, hogy szar a hazai hip-hop mezőny, az nem keresgél elég mélyen. Ha túltekintünk a Base FM-en, akkor máris ott van Slimface, aki kellően izgalmas, új vonalas és absztrakt. Az autotune-t és a lusta megoldásokat messzire kerüli, a jobbnál-jobb kollabokat viszont kergeti. Főleg miatta sajnálom, hogy kihagytam a Kripta-Hopot.

COLLAPSED SKULL - Your Father’s Rage Evaporated in the Sun

Tömegpusztító powerviolence gépezet. Powerviolence, hip-hop, Full of Hell Dylan, nekem ennél több nem kell a boldogsághoz.

BORU - Self-dealer

Kevésbé zaklatott de annál bátrabb és sötétebb lett az új Boru. A dolgok összeérnek, a kamasz felnőtt, és már nincs vagdalkozás, a pisztoly csöve célirányosan a halántékhoz került.

SHUM - Pulzáló Dobok Tisztítják meg az Eget

Varsás Gábor egy zenei őstehetség, aki pont úgy, mint Boru Miki jól beszopta, hogy ebbe az ország született. Viszont lehet, hogy ez a keserű közeg az, ami őket ilyenné tette. És ez illik a lemezre is a legjobban, egy keserű közeg megzenésített lenyomata.

CAMILLE COROT - Mögöttem semmi,előttem semmi

Szememfényei, fény a hazai screamo alagútjában. Tudom, elfogult vagyok, de akkor is csak szuperlatívuszokban tudok róluk beszélni. A francia iskola legkiválóbb pillanatai, kelet-európai fanyarsággal nyakon öntve.

DRIVE YOUR PLOW OVER THE BONES OF THE DEAD - Tragedy as Catharsis

Emoviolence a legszebben előadva. Az meg már csak hab a tortán, hogy a Spiteful Enemy az egyik legkirályabb dal idén.

POGÁNY INDULÓ - Vagy mindent vagy semmit

Kiváló példa arra, hogy a mainstreamben is lehet érték. Amennyire nem tudom végig hallgatni az Ekhoe-val közös lemezt, ezt annyira nyomtam szarrá. Okos, pimasz, lendületes.

COUCH SLUT- You Could Do it Tonight

A kedvenc nosie-rock lemezem idén, ami nem is egészen az. Mindegy is, ez akkor is elég nagy szó egy olyan évben, amikor visszatért a kibaszott The Jesus Lizard.

LORD IRON LIVAH - Godzilla vs Erdész Bálint

Az ország legjobb beatjei, és az ország legjobb dumái, ettől a jóvágású black metalos punk gyerektől.

THOU - Umbilical

Akinek nincs Thou a listáján azzal nem is állok szóba!

NIBOOWIN - Giving in

A semmiből jött, mert nem ismertem, aztán letarolt a blackened screamo. Értem én a hypeot, tényleg fasza a Frail Body de naah.

LANTERNI - Frontier

Az egyik legjobb post-metal lemez idén. Hopsz, oszt ez is hazai dik.

THE JESUS LIZARD - Rack

Kibaszott Jesus Lizard, erről ennél többet nem kell mondani.

TENUE - Arcos, Bóvedas, Pórticos

Spanyol neo-crust, abból is a legjobb fajta.

BRÍI - Camaradagem Póstuma

Az egyik kedvenc black metal projektem, ami úgy Catqfalque-os, ahogy a Catfalque már soha nem lesz Catfalque-os.

Professor Pikt

WIRES - They Know

A Wires a hazai pást (egyik) leginkább előre mutató bandája. Hihetetlen dinamika, fantasztikus crossover. Ilyen EP-t letenni…
(számomra a Wires az új Freshfabrik…miután megboldogult ifjúságom zenei istene volt az a csapat, és nekem valóban hamisítatlan nyugati minőséget hozott, asszem ezzel mindent elmondtam)

SHUM – Pulzáló dobok tisztítják meg az eget

Amúgyis az egyik legeslegtehetségesebb magyar zenészről beszélünk, de ezzel az albumával számomra a fúzió egy teljesen új fogalmát ismerjük meg, ami egyszerűen elképesztő.

BORU – Self-Dealer

Nos, ez az anyag is zenetörténelmi jelentőségű számomra, akárcsak az előbbi. Ilyen szinten a tudatalattiba nyúló zenei produkcióval ritkán lehet találkozni. A minőség világszínvonalú, a zeneiség pedig elképesztő. Nem tudom, hogy egy filmzene, egy istentisztelet (amiben az isten a hallgató legmélyebb énje), vagy egyszerűen a srácok kitalálták hogy szólaltassák meg a belső ént, és azt halljuk.

KAJGūN – Oddha Raur

Minden tekintetben varázslatos, amit ez a banda csinál. Aki tudja, kapja el őket élőben, mert ugye jó kamikaze-oktató módjára mindent csak egyszer mutatnak meg, értem én ezt az improvizatív koncertekre és hanganyagokra.

BLACK PARTICLES – A Path in Entrophy

Úgy látszik, a déli csapatok a tudatalatti utazásokat preferálták 24-ben. A Black Particles tette mindezt egy nagyon igényes, változatos albummal, ami szintén világszínvonalú.

DARKMESS – Khronos

A Darkmess ténylegesen berobbant a köztudatba, és mára teljességgel megérdemelt, egyre gyarapodó táborral, publikációval, népszerűséggel rendelkezik. Naprakész, nehéz, sokszínű zene. Miattuk se tudnék rosszat mondani 2024-re.

THE VOID – Anger (Fragments of Deceit)

The Void, nagyon agyasan felépített “EP-fűzérjével” gyönyörű balanszba kozta az általuk felvonultatott stílusjegyek nosztalgiáját, és a progressív gondolkodás eszközeit. Még mindig dél, és még mindig mélylélektan. <3

TRE LUNATIC – Lent

Ez a csapat is jó példa arra, mennyire tehetséges és naprakész csapatokkal van tele ez az ország, műfajoktól függetlenül. A Tre Lunatic zenéje talán listámon a legszélsőségesebb ötvözet, és mégis az egyik leginkább hallgathatóbb anyag.

WESTON SUPER MAIM – See You Tomorrow Baby

Nagyon szeretem a djent és thall legtöbb formáját, és ez a duo nem mindössze elemeit használja ezen stílusoknak, hanem nagyon szépen felépített, valódi gépmetálos elemekkel üzemelnek…és még a szövegviláguk is jó.

MIRAR – Mare

Ez tényleg csak egy szelet a Mirar munkásságából, mivel a francia alkotócsoport folyamatosan termeli a félelmetesebbnél félelmetesebb produckiókat. A Mare után tavaly még kijött az Ascension is, ami szintén a sötétség legmélyéről mászik elő, a klasszikus zenei elemek csillámló hangjaiba kapaszkodva.

ORATRISM – Infinitude-Obscure

Francia földön maradva, egy hosszú hallgatás után ismét felhangzó, post-ambient csapat ajándékozott meg minket egy nagyszerű anyaggal. Nagyon sokrétű, megvivős zene…abból is a legszebbek egyike. Aki szereti az elektronikával megtámogatott posztmetált, vagy az ebbe beleképzelhető műfajok bármelyikét, azoknak erősen ajánlott anyag.

FRONTIERER- The Skull Burned Wearing Hell Like A Life Vest As The Night Wept

Most annyit talán nem matekozott a skót csapat, hanem egyenesen belerobbantottak év végére a hallgatók arcába. Tízpertíz, mint minden anyaguk.

THROWN – Excessive Guilt

A metal zene megmentője Buster Odeholm, az ő általa producerelt csapatok (illetve nyilván amikben játszik) mind új dimenziókat nyitnak meg a nehéz-könnyűzene területén.

Professor Dunwich

PAYSAGE D'HIVER - Die Berge

Ez az egyszemélyes formáció ’98 óta önti ránk azt a nagyon különleges fagyos atmoszférájú fekete matériát, amit Paysage d'Hiver-nek nevezünk. Mindig változik, mindig megújul, de valahogy mindig ugyan az marad. Csodálatos és egyedül álló utazás az, amire ez a lemez, vagy az előadó bármely másik albuma képes elvinni, amennyiben az neked szól.

BORU – Self-dealer

2024 legsúlyosabb haza lemeze. Ha jól emlékszem, akkor Professzor Pikt írt valami olyasmit, hogy ha az álomparalízis egy démon volna a neve egészen biztosan BORU volna.

SHUM – Pulzáló dobok tisztítják meg az eget

Népzenés erdőben bolyongásból urbánus rémálomba és olyan kacsalábon forgó villákba, ahova kettő férfi nem költözhet. Zajhegyek, melankólia és lírai dallamok. 2024-ben rengeteg kiváló magyar lemez jelent meg és nagyon nehezen tudnék sorrendet felállítani, de egészen biztosan állíthatom, hogy SHUM ezen lemeze nálam a TOP3-ban van!

IDLES – TANGK

2024-ben a legtöbbet hallgatott előadóm lett az IDLES, több mint valószínű, ha ez lett volna az első lemez, amit hallok tőlük, akkor ez egy rövid ismeretség lett volna. Ettől függetlenül kár volna tagadni, hogy ezt a lemezt is sokat hallgattam. Az előző albumokat jellemző dühös, de keserű posztpunk elemek eltűntek és csak a padlóról való felálláshoz szükséges fogak közül kiszűrődő mantrázás maradt.

FRANK CARTER & RATTLESNAKES – Dark Rainbow

Ha az ember nagyon szerelmes, nagyon fáj neki, közben jó szövegeket tud írni és ismer egy jó gitárost, akkor valami ilyesmi jön ki belőle. Hosszabban itt olvashattok róla:
https://opiumbarlang.substack.com/p/havi-keserv-a-honap-kedvencei-1-2024

KNOCKED LOOSE - You Won't Go Before You're Supposed To

A zenekarról, illetve erről a lemezről már annyit lehetett olvasni a mainstream zenei médiumokban is, hogy inkább el sem kezdem levezetni, hogyan reformálták meg a pergő hangzást azt Úr 2024. évében!

SOFT PLAY – Heavy Jelly

Hol is kezdjem… volt egyszer egy Slaves nevű kettagú angol punk banda, majd nevet váltottak és ők lettek a Soft Play és kiadtak egy albumot arról, hogy mekkora gyász már, hogy nevet váltottak és angliában nincsenek már igazi férfiak, vagy punkok, mert a műfaj már halott és csak virágokat dobál magaköré. Szerintem elég király!

DAS LATOR - K​á​d​á​r Kopony​á​ja / Lidérc

Ezt a két EP-t én egyben kezelem, mivel úgy is hallgatom. Kiváló magyar garázs punk kicsit, primitív, kicsit ironikus, kicsit kritikus de Nem csalás, nem ámítás Többször látták a Havannán Retteg tőle a környék, Kedvence a Pokolgép!

24/24 – A terv része

Itt nincsenek nagy megoldások csak kurvára dühös crust punk nyomulás és pont ezért olyan jó!

MOLCHAT DOMA – Belaya Polosa

Tovább robogunk a Minszkből érkező melankólikus poszt-punk vonaton, azonban ezen a lemezen jobban tetten érhetőek synthpop és new wave zenei hatások, de sikerült eltalálniuk azt a finom egyensúlyt amitől a már említett „slavic doomer” életérzés nem csorbul.

xESCALATEx – Consequences

Consequences lemez egy igazi hiánypótló cucc a hazai hardcore „piacon’, igaz a Demage is Done lemezen megszólaló láncfűrész gitároktól megváltak a srácok, de ettől függetlenül a lemez pusztít élőben, pedig olyan tesi órát lehet rá nyomni, hogy másnap mindened fáj!

TYLER, THE CREATOR – Chromakopia

Sok ének, soul és funky elem atom beatekkel, durva basszusokkal, finom zongora menetekkel és baszó rap betétekkel!

LORD IRON LIVAH - Yoo

Nagyon magyar, nagyon raw és nagyon hiphop. Amennyiben most takarítottál fel, akkor figyelmeztetlek, hogy ezek a beatek és rímek összemocskolják a környéket rendesen!

VAMPIRSKA - A Liminal Heart Paints the Deepest Shade of Serenity

Klasszikus vampiryck black metál az USA-ból, kiváló tempókkal stílusosan tálalva

VILLŐ - Ballerina who overcame gravity and turned into a bird

Melankólia és elvágyódás puha meleg takarója egy huszonéves magyar lány tolmácsolásában. Ha valami durva tesztoszteron kalandra vágysz, akkor ez nem a lemez és előadó cserébe, ha az elsőmondatban leírtakra, akkor hajrá!

FULL OF HELL - Coagulated Bliss

Nem ez nem az a lemez, ez a másik lemez, ez a noise-rockos vonalon mozgós dolog!

Professzor Cyäegha //

A 2024-es év legkiválóbb lemezei


Gondolkodóba esem, amikor a 2024-es év lemezeiről tárom fel a számomra legfontosabb lemezeket. Korábban egy kijelölt útvonalon haladtam, a tavalyi év némileg megváltoztatta ezt, úgymond eklektikusabbá, nehezebben értelmezhetővé vált az irányvonal: habár figyelemmel kísértem korábbi személyes favoritjaimat, de ugyanúgy csalódást tudott kelteni egy nagyon várt album - majd meg tudott lepni hirtelen a semmiből egy addig ismeretlen zenekar. Magánéleti szempontból már látom, hogy tökéletes aláfestője volt zilált hónapjaimnak, ezért végül úgy gondolom, az összeállítás kellő soundtrack-ként szolgálhatna eme bizarr esztendőhöz. A felsorolásban helyet kapnak nem annyira meglepő nevek is, de nekik is valami mást, valami eltérőt kellett alkotniuk ahhoz, hogy meg tudjanak lepni.
Íme a pikáns sorrend:

FRIKO – Where We've Been, Where We Go From Here

Műfaj: Indie Rock
Kulcsdal: "For Ella"

Vitathatatlan, hogy a 80-as években kibontakozó indie irányzatok a 90-es és 2000-es években érték el hatásukkal a csúcspontot, és mutattak irányvonalat a követők számára. Volt valami szerzői és költői, valami ábrándos és kifinomult, ahogy a zenei kalandok egy álmodozó egésszé álltak össze. Ami pedig még inkább vonzó és csalogató volt, hogy a legkülönlegesebbek között nehezen találtunk két egyformán szóló együttest akkoriban. Sajnos mára, ez a vonal kissé egysíkúvá vált, és nem bukkanhatunk annyi kiemelkedő zenei formulára (kivéve talán black midi; Black Country, New Road), a Friko ezért is lepett meg az év első felében.
Kívülről nincs túl sok különlegesség benne - egy következő indie/alter próbálkozásnak hat, de ha kellő időt szentelünk neki, bizony felfedi mélységeit - és ha Arcade Fire, vagy Neutral Milk Hotel szintű magasságokba nem is ér, de hűen idézi meg a műfaj aranykorát. Egészségesen hosszú, pont eltalált, egyáltalán nem megterhelő lemez - közben képes időtlen területekre utaztatni, és legrövidebb, lényegretörőbb dalaiban is több, felfedezetlen területek nyílnak meg.

NALA SINEPHRO – Endlessness

Műfaj: Jazz Fusion, Progressive Electronic, Space Ambient
Kulcsdalok: "Continuum 2", "Continuum 10"

Nala Sinephro úgy lepett meg 2021-ben Space 1.8 c. lemezével, hogy hónapokig hatása alá kerített, és ha jazz/ambient fúzióra vágytam, nem volt kérdés, hogy hozzá találok vissza.
Ha még le is bontom külön stílusjegyekre (az előbb felsoroltak mellett megemlíthető még a progressive electronic és spiritual jazz), akkor sem lehet behatárolni zenei világát - mindezek csak apró kapaszkodót jelentenek. Kiindulási támpontok persze mutathatók, így elsőként talán Alice Coltrane neve jut eszembe, munkásságában is kiemelendő Journey in Satchidananda albuma, melynek, ha visszafogom is magam, univerzum-teremtő hatása van. Jazz alapokra épül, de mindaz, ahová a lemez eljut, már behatárolhatatlan. Nala Sinephro ezt a hagyományt viszi tovább - igaz, minimalistább felfogásban. Itt jelenik meg az ambient szerepe - ugyanis a virtuozitást mindig távolságtartással kezeltem, de ahogy éteri hangokkal szövi át az utazást, minden a helyére kerül.
Az Endlessness mindezek tudatában is meglepő hallgatnivaló lehet, mert talán még bátrabb és még kiismerhetetlenebb, mint elődje. Nem okozott katarzist, mint a Space 1.8, de örvendek annak, hogy nem ez a célja, hanem a merengés, gondolkodás, és a türelem fontossága. Nem próbál hatalmas magasságokba törni, hanem elhúzódik, és a térbe forog, szinte láthatatlanul, füleink számára pedig észrevehetetlenül. Csodálatos.

SAMLRC – A Lonely Sinner

Műfaj: Post-Rock
Kulcsdalok: "Philautia", "Storge"

Mindaz, amit leírtam a Friko-nál az indie rock-kal kapcsolatban, az is itt megállja a helyét a post-rock műfaján belül. A stílusnak azonban nem volt ennyi lényegi élettartama sem, nagyon hamar kifutott az egész, pontosan a kópiáknak, silány másolatoknak köszönhetően. A 2000-es években unásig el lett koptatva a post-rock címke, és ma már nem sokat jelent - pár tényleg kitűnő, és legendás zenekarról eltekintve.
Azt azonban nem lehet mondani, hogy nem vonzott volna magához újfent valamiért több név is, és az érdeklődésemet fent tudta tartani mindig egy-egy meglepő project. Amikor már épp eléggé kiábrándultam a Mogwai, Explosions in the Sky, Hammock kezdeti klasszikusokat követő unalmas lemezsorozatából, akkor hirtelen jött a semmiből egy-egy név, akik úgy voltak képesek megmutatni a helyes irányt, mintha az mindig is magától értetődő lett volna.
Míg a korábbi években, évtizedekben az "érdekes" titulust a múm, vagy a The Trees & The Wild kapta meg, azt gondolom, a samlrc több lehet egylemezes felfutásnál. Az A Lonely Sinner majdnem akkora kinyilatkoztatás, mint anno a Sigur Rós-féle Ágætis byrjun volt. Persze akkora nevet valószínűleg soha nem fognak szerezni maguknak, mégis egy hasonló mérföldkő letételét érzem a mögöttesben.
Extrémen megterhelő a hosszabb tételeiben olykor, de örömbe is kavar, és kellően felengedő, amikor már eléggé megdolgozta lelkileg a hallgatót. Noha zenei jegyeiben nem is túlzottan, hanem inkább hangulataiban, palettáiban - valahogy az egész nem a post-rock-nál alapból megszokott csúcspontokat keresi, hanem valami annál sokkal időtállóbbat; valamit, ami nem kizárólag egyetlen pontra mutat. Drámai lemez, ehhez kétség sem férhet.

NICK CAVE AND THE BAD SEEDS – Wild God

Műfaj: Singer-Songwriter, Art Rock
Kulcsdalok: "Songs of the Lake”, "Frogs”, "Joy”

Hogy Nick Cave fájdalmára mi lehetett a gyógyír a 2010-es évek közepétől kezdve, pontosan nem lehet tudni, de hogy a zene megmentette őt, abban biztosak lehetünk. És hát mi más tette volna? Olyan csodálatos, gyönyörű albumokban dolgozta fel fia(i) elvesztését, mint a második karrier-csúcs Skeleton Tree (a Let Love In minőségét megközelítve), vagy a még inkább kitárulkozó Ghosteen.
Előbbiben ugyan még fellelhetőek voltak a Bad Seeds rock alapjai, de végül a hallgató előtt oldódtak fel ezek a jól ismert, védjegynek számító megoldások az ambient-ben, a mennyeiben - és a végére egy teljesen átható, lecsupaszított, éteri oldalra vándoroltak át.
Közben a dalszerzővel együtt éltük meg, hogyan hat szerettünk hirtelen elvesztése, és mégis hogyan dolgozhatunk azon minden nap, hogy az elfogadásig érjünk, ahol némileg megváltható a lélekre épült tonna-súly.
A Skeleton Tree / Ghosteen kettős a megpróbáltatás időszaka volt, de minden egyes gyötrelemért később hála, és könnyedség érkezik.
Kérdéses volt, hogy a 2019-es opusz után hogyan tovább, de természetesen nem kellett csalódnunk. Ugyan a Wild God nem mindenki lemeze, mert azokat a magasságokat nem hozza, mint az említett mesterművek - mégis nyitott, és személyes kapcsolatot alakíthatunk ki vele ugyanúgy. Nekem pedig kifejezetten tetszik, hogy amíg a Skeleton Tree a rockzenét transzformálta át az ambient-be, hogy a Ghosteen-en utóbbi világ akadály nélkül áramolhasson, addig a Wild God pontosan fordítva cselekszik: a zenei alap most kísérleti hangokat mutat; egy hömpölygő tenger képe sejlik fel, majd óvatosan visszahozza a rockzenei attitűdöt, mindezt art rock köntösbe varázsolva.
Így végeredményként, szinte egy old-school Nick Cave albumot kapunk, hordozva azt a fájdalmas fejezetet, amit a két halált feldolgozó mesterművében a művésszel átéltünk.

THE CURE – Songs of a Lost World

Műfaj: Gothic Rock, Alternative Rock
Kulcsdalok: "Alone”, "Endsong"

Emlékszem, egy zilált debreceni napon egyetlen pillanatot vártam - hogy végre eljöjjön az éjszaka; egyedül lehessek, és végre meghallgathassam az új Cure album első kiadott single-jét, az "Alone"-t. Nem tudtam, mire is számítsak. Éreztem valamit talán zsigerien, hogy magasságokba jutunk majd, de nem szerettem volna túl nagy elvárásokkal végighallgatni a dalt.
Mikor napom végére értem, szertartás-szerűen el is rendezkedtem, felkészülve a dalra önmagában. És itt még "csupán" csak a szerzeményről beszélünk, ekkor még két hónapot kellett várni a végleges albumra.
Az "Alone" nagyon hasonlóan építkezik fel, mint az együttes csoda-lemezének, a Disintegration nyitódala, a "Plainsong". Robert Smith szinte a dal feléig a háttérben marad, de közben olyan világot tár fel, olyan festői szépségű kavalkádot teremt, amely azonnal zárójelbe teszi az utóbbi 30 évet, és olyan érzetet kelt, mintha a zenekar a Disintegration folytatását készítette volna el. Áramvonal-szerűen működik, és ha erőszakosan próbálnánk visszatérni a jelenbe, akkor érezhetjük csak, hogy az időben számtalan veszteség, fájdalom, és elszakadás érte az átutazókat, így magát Robert Smith-et is - de megfogja az időt, hangja mintha semmit nem változott volna - az erőteljes háttér azonban lassanként rámutat, hogy ugyanúgy az elkerülhetetlenbe, a végzetesbe rohanunk előre, de már képesek lehetünk elfogadni azt.
Az 1989-es mestermű az öregedéssel, a halállal nézett szembe, ugyanakkor dalcsokrával szeánszot tartva, meg is ünnepelte azt. Most, mintha ugyanezen gyönyör járna át, amikor az említett friss dalt hallgatom, és túl elvesztéseken - közel kerül hozzám.
Ha ez az egyetlen dal jelenik meg, már annak is örültem volna, hiszen ebben a rendezetlen évben újra visszataláltam a zenéhez, a zene szeretetéhez - és hogy a felfedezés nem fog véget érni, a hangokkal pedig segítségre lelek a nehézségek feldolgozásához.
És hogy "merre megyünk tovább?" Eme csodálatos album, talán csak a záró ”Endsong”-ban ér fel a nyitány szintjéhez, de addig is kiváló minőséget képvisel, és a 30 évvel ezelőtti klasszikus, de legalábbis a Wish óta biztosan a legjobb Cure anyag. Azt pedig kifejezetten elismerve, csodálattal figyeltem, ahogy a záró dobok megidézik a Joy Division "Atrocity Exhibition"-jét, de ugyanakkor a teljes, eluralkodó sötétségből valami másba is mutatnak, valami reményteljesbe.

SWANS – Live Rope

Műfaj: Experimental Rock, Post-Rock
Kulcsdalok: "Rope”, "The Beggar", "Birthing”

Általában nem helyezek el élő lemezeket összegzésben, csak ha annak kimondott jelentősége van. Talán jelen időkben kizárólag egy Parannoul, vagy akár a King Gizzard & The Lizard Wizard tudhatna egy ilyen húzást véghezvinni, és tökéletes élő koncertet és felvételt megjelentetni, de nem lehet meglepő, hogy ezt a titulust, mint a valaha volt legnagyszerűbb élő zenei project, nálam a Swans tölti be.
Pedig nem is annyira megdöbbentő náluk, hogy egy stúdiólemezt egy koncert-kiadvány követ - elég végignézni pályafutásukon, és ha nem bootleg-eket keresünk, a hivatalos live megjelenések szinte követik a stúdiólemezek sorrendjét.
Manapság, ebben a sokaságban már annak sem kellene új-keletűnek lennie, hogy letaglózó, uralkodó formában tárul elénk a következő Swans élő anyag - mégis ki kell emelnem.
Michael Gira zenekara több csúcspontot is elért, és több nagy korszakon van túl. Számomra egyértelműen a Soundtracks for the Blind / Swans Are Dead kettős viszi a prímet - személyesen ezek a legfontosabbak - de az sem elhanyagolható, hogy a 2010-es években ismertem meg őket, amikor másodvirágzásukat élték, és olyan elbírhatatlan eposzokat zúdítottak ránk, mint a The Seer, a To Be Kind, vagy a The Glowing Man.
Ha van túlzás, ami mégsem az - és ha van jó, amiből jó a több, akkor az a Swans '10-es évekbeli zenéje - nem lehet megunni.
Hogy a kiadványok még színesebbek legyenek, a 2 órás stúdióalbumok hasonló idejű koncertlemezeket kaptak kiegészítésként - a Deliquescence tanítandó példa lehetne, miről is ismertetik meg a tökéletes, makulátlan koncertlemez.
Már a '80-as évek no wave korszakában is brutális összegzést jelentett a Public Castration Is a Good Idea anyaga, tehát csodálkozni nem lehet azon, hogy eszméletlen erős a banda mind lemezen, mind élőben.
Az idei Live Rope azonban még ezekre is tud lapot húzni; szavak pedig már kevesek hozzá, hogy leírják azt a kakofón őrületet, amit itt az 5 tétel felvezet (a "The Beggar", másfél órás hosszával még az edzett rajongókat is intenzíven megdolgoztathatja).
Hamarosan érkezik az új Swans lemez, a Birthing, ami Gira szerint a 'big sound'-féle éra végét jelzi, hogy azután mindez átadja a helyét valami egészen másnak.
Hogy kreatív és ellenállhatatlan lesz, abban egészen biztos vagyok... Azt pedig külön szomjazom, hogy olykor megtisztítson egy ilyesfajta kegyetlen, brutális zenei vállalás.


GODSPEED YOU! BLACK EMPEROR– No Title as of 13 February 2024 28,340 Dead

Műfaj: Post-Rock
Kulcsdal: "Grey Rubble – Green Shoots" (év dala)

Legkevesebb esély volt arra, hogy idén nemhogy egy, de két post-rock lemez is képviseltesse magát az összegző listámon. Azonban míg a samlrc egy bátor lépés azon lehetőségek felé, ami a műfajnak mindig is nyitva volt, mégis kevesen lépték meg - addig a Godspeed You! Black Emperor a hagyományokat képviseli, azonban ők mindig is különcök voltak, és felette álltak a többieknek.
Eleve nem csak befelé néztek, és keresgéltek, hanem lemezeiket politikai üzenetek, és különböző társadalmi kérdések határozták meg. Értékeltek, miközben vágyakoztak egy jobb világ felé, de nem tagadták le a jelenkor szörnyűségeit sem - majd nem átallották be is mutatni, hogy miféle tettekre, kegyetlenségekre képes az ember.
Ennek a zenének, így pedig van egy olyan ellentmondása, olyan két pólusra mutat, ami miatt nem lehet könnyen elővenni a sorlemezeket - de amikor sor kerül rá, az megalapozott, tekintélyes pillanat. Ezért is választom el a Godspeed zenéjét a többiekétől, ugyanis az álmodozás és merengés fellelhető benne, ahogy a legtöbb ilyen típusú project-ben is - azonban az igazság idején lesújt, és nem kímél. Nem esik abba a szentimentális hibába, hogy az álomvilágon kívül más ne létezzen. Ez a két oldal pedig olyan feszültséget szít, ami élteti, viharban tartja, és felső szférákba emeli a zenei tételeiket. Mert bizony tételek ezek.
Már az 1997-es F#A# Infinity -nek is megvolt a maga kult- követőbázisa, de egyértelmű, hogy a Lift Yr. Skinny Fists Like Antennas to Heaven! jelenti a pulzáló középpontot, és ez nem csak diszkográfiájukra nézve jelenthető ki, hanem az egész post-rock műfaj alfa-omega-ját képviseli.
Azóta is fontos korongok sorát adták ki, megközelíteni az említett művet talán csak az ’Allelujah! Don't Bend! Ascend! tudta (azon belül is a "Mladic" fensége).
Mindez idáig.
Az új lemez címe a palesztin halottak számára mutat 2023. október 7.-e és 2024. február 13.-a között, utalva a Gázai övezetben végrehajtott izraeli támadásokra.
A zene olyan ürességet, majd felhangosodó, üvöltő pusztítást ábrázol, mely megdöbbentő, és sajnos valós kép a mai korból. Hogy mégis, valami felengedéssel szolgáljon, utolsó tételként (mely az egyetlen single az albumról) elhozzák azt a megrökönyödést kiváltó csodát, ami egy ilyen konfliktusban talán kissé elképzelhetetlen. A "Grey Rubble – Green Shoots" számomra az év legnagyszerűbb dalát jelöli, a dal lecsengése pedig évtizedre nézve is az egyik legszebb zenei motívum, és kiutat mutat ebből a szenvedésből, hacsak percekre is.

UBOA – Impossible Light

Műfaj: Death Industrial, Dark Ambient
Kulcsdal: "Impossible Light / Golden Flower"

Az előző hét lemezzel megpróbáltam válogatni különböző zenei világok (akár régi vagy új) személyemhez közel kerülő trónusáról, melyben megfértek hagyományos, illetve kísérletező, útkereső kiadványok is. Némileg, ha voltak is (és úgy gondolom, kell is) elsőre befogadhatatlan képzetek - azért hatásaikra visszatekinthetünk. Úgy gondolom, még Nala Sinephro-nál is visszafejthetünk, aki ez egyik legérdekesebb zenész mostanság. Az új utak fürkészése nagyon fontos, akár egy évtizedes szakaszt is meghatározhat az, hogy mennyire születtek bátor formációk, akik a következő évekre határozhatják meg többek hangzásvilágát. Számos avant-garde, vagy kísérleti zenészt hallgatok, az olyanok, mint a Current 93, vagy a Nurse with Wound megkérdőjelezhetetlen hatást tettek rám, és bízom benne, hogy hozzájuk fogható, elementáris felfedezésekre bukkanhatok még.
Tavaly pedig, nehéz évben, de talán pont ezért, az Uboa olyasmit mutatott nekem, amihez előző albuma is kevés volt, hogy elképzeljem.
Igen, ha visszagondolok, a 2019-es The Origin of My Depression megdöbbentő volt, és nagyszerű, de valahogy beleveszett a "csak" kiváló lemezek sorába, és bár megjegyeztem a nevet, de érdemi találkozás, és a teljes benső reformáció az Impossible Light-hoz köthetőek igazán.
Eleve azért nagyságos, mert nem zavarodottan, feldobálva süti el az ötleteit, hanem szintekre bontva, mindaddig, amíg leérünk a mélyére - hogy ott megmutassa legfényesebb csillagát, a zárótételt.
Azért is ennyire fontos nekem ez a lemez, mert úgy éltem meg, mintha egy tökéletes körben jutnék előre, és tárnám fel egyre- és egyre, a benső világokat és rétegeket. Bármikor mutathat fájdalmat és szenvedést, mert ez végig ott lélegzik az Uboa zenéjében. Valamint mennydörgés-szerűen csapnak le részletei, ami egészen váratlanul ér. Alapból, experimentális jellege miatt végig fennáll a hallgató kiszolgáltatottsága, azonban ez már az elődön is fellelhető volt. A lényeg itt, hogy most ezek a nem várt pillanatok két vállra fektetik átélőjét, egyszerűen a zenei hatalmasság, és erő következtében.
Míg a The Origin of My Depression egy kissé csapzott volt, a kreatív erő itt végig rendszert képvisel. A megdöbbentésnek, és az engedékeny részleteknek itt mindig oka van.
Szinte ennek tudatában természetesnek mondható, mégsem lehet eléggé felkészülni a címadó, záró darabra. Itt az Uboa, melyet egy személyben jelöl Xandra Metcalfe - újraértelmezi magát, vagy úgy is mondhatnánk, megérkezik egy bizonyos pontra, beteljesít, és érvényt ad azelőtti felvezetéseinek - bezárja a megkezdett kört. Hogy a hallgató benne reked, vagy új megismerést szerezve kijut, hogy később visszatérjen - lelkülettől, teherbírástól, és érzékenységtől függ. Amit Xandra itt mutat, egészen brutális, és nem tudom, mely nézőpontból tekints rá - fogadd-e be, vagy sokkoló mivolta miatt kerüld el örökre. Én előbbit tettem.

MOUNT EERIE – Night Palace

Műfaj: Avant-Folk
Kulcsdalok: "Huge Fire", "I Walk", "Non-Metaphorical Decolonization", "Co-Owner of Trees"

A különbözőség ellenére, listánk több helyen összeér, és dolgozik hasonló alkotói utakból, megélésekből. Szomorú, de mégis felejthetetlen, ahogy a '10-es évek közepén Blackstar lemezével David Bowie elbúcsúzott tőlünk, vagy ahogy ugyanabban az évben Leonard Cohen feketébe öltözött, tragédiájában is gyönyörű You Want It Darker albumán - hogy ezután végleg elköltözzön.
Ha az én megélésem szemszögéből tekintünk eme megjelenésekre, pont az ellentétére csapna át érzelmileg, ha... Ha a halhatatlan örömök mellett, amit ekkor kaptam egy pártól, nem szakadt volna fel ugyanúgy valami kötelék - valami, ami addig adott, és megmásíthatatlannak tűnt.
Ezek a művészek úgy voltak ott a követőik mindennapjaiban, mint egy kapcsolat, ami nem érhet véget. Azután egyszer csak, véget ér, és keresve maradsz, kutatsz a semmiben; de nem találsz. Nem tudod, hogy merre, és nem tudod, mitévő légy. Azután, amikor teljes reménytelenségben lemondasz mindenről, sötét hónapok után - egy apró sugallat, vagy kis fény tovább enged. Utólag visszanézve tudod csak megállapítani, hogy mely volt ez a kimondott pont, mert akkor még nem tudod a válaszokat. De visszatekintve minden értelmet nyer - ahogyan a fájdalom is… főleg csak az, igazán.
Nick Cave fiainak zenében való elengedése ugyancsak hasonló eset. A művész a kitárulkozás útját választotta, és elhozta azt a közönség elé. Nem tudta, hogy helyes döntést hoz-e, de beigazolódni látszik. Minden ugyanis, ami az ezekkel kapcsolatos műveiben felfedezhető, az pont nem az ő egyszemélyes szenvedése - mert az félrevezette volna a küldetést, és soha nem ért volna el a megértéshez. Azokat a lemezeket pont az éter szövi át, és nem a művész, aki létrehozta őket. Az alkotó háttérbe kerül, és azok a hangok érvényesülnek, melyek el tudják hozni a megtisztulást, a megértést, és nyugalmat. Kulcsot adnak a felengedéshez, mert a folyamatos gyász bezár. Mint pedig a Skeleton Tree és Ghosteen ezt az utat vitte véghez Nick Cave szerzői pályafutásában.

Phil Elevrum-nak, az egykori The Microphones, és jelenlegi formációja, a Mount Eerie alkotó géniuszának, az A Crow Looked at Me c. megjelenése jelentette a halál elfogadását immáron, és ezzel együtt a felengedést, és a hálát.
Phil Elverum 2016-ban veszítette el feleségét, Geneviève Castrée-t, akivel 2004 óta éltek házasságban. Az az átütő érzelmi kiüresedés, melyet az említett lemezen elénk tár, minden reményt szertefoszt, szinte benső világában meztelenül, lecsupaszítva mutatja meg az alkotót, és az albumon valóban elhozza azt a valóságos érzést, amit ekkor az érintett átélt.
Nick Cave lemezein fellelhető némi optimista felhang - ez Phil szenvedésénél mind hiányzik. A lét értelmetlenségét önti úgy zenébe, hogy maga a szépség ezáltal kúszik be az art folk dalok egyszerűségébe. Meghasad a szív, amikor az ember hallgatja; és nem csak a zenére figyel, hanem amit teremt; hogy azt a mindentől mentes teret hozza el, ahol nem léteznek mesék, csak a pőre halál van.
A zenész innen talált kiutat végül Now Only lemezén, ami egy átmeneti album volt - és így érkezik el végül oda, hogy végre újra átszellemülten alkothasson, mintha annak lenne értelme.

Így készült el a Night Palace, az év számomra két makulátlan lemezének egyike. Ez ugyanis már az a pont, ahol minden kritikusi szemléletmódomat, ha fent is kell tartanom, de felesleges. Ez egy tökéletes album.
Úgy hat, mintha a nehézségek és elbírhatatlan sötétség után, a szerző visszatérne ahhoz az inspirációs forráshoz, amiből korábbi történetei születtek. Hallgatása közben a következőre gondoltam: a zenész korábban táplálkozott a természet tulajdonságaiból, annak rejtelmeiből, kincseiből. Belélegezte a forrás, az erdő, a mögöttes illatát, csodálta azok táncát. Feleségének elvesztése mindazt a nyugalmat és értelmet is elvette tőle, hogy korábbi lelőhelyein ugyanarra a benső csendre találjon, mint korábban, és magába szívja azok mindenségét.
Kellett hozzá két lemez, és egy elviselhetetlen, fáradalmas időszak, hogy kiemelje onnan lelkét, és visszataláljon.
A Night Palace mindez a létélmény, zenébe öntve... Phil ugyanazt a korábbi ősi szellemet fedezi fel újra, ami akkor végtelenül rendelkezésére állt - és egy ponton, a tragédia miatt elveszett.
Hidegrázó atmoszférájú album, és elmondhatatlan mindezt zenében visszahallani. További erőt és kitartást kívánok számára, hiszen most már visszatért a korábban elveszett útvonalra. A számára legfontosabb élő személy, a közös lányuk, Agathe, és még valami… valami megnevezhetetlen, amiről hasonló alkotók beszélnek, de le nem írható - visszavezette.
Így hallgasd lemezét.

PAYSAGE D’HIVER – Die Berge

Műfaj: Atmospheric Black Metal
Kulcsdalok: "Urgrund", "Ausstieg"

Két gyertya meggyújtásával, egy pohár vörösbor kitöltésével, és egy szál cigaretta meggyújtásával teremtettem rendet az előttem terülő közegben - hogy ezáltal elhagyjam a behatároltat, ami visszahúzna újra és újra, a szürkeségbe, a szemmel látható tárgyak közé. A kiüresedett, hideg szobába, ahol most is vagyok, és a végtelen éjbe, ahol mindig is leszek. Hátrahagyom, ami sért napközben, majd ami másnap úgy is kiváj egy darabot belőlem. Önsanyargatásnak, vagy bántalomnak mondják többen - ekkor tenném fel a kérdést. Ez a végtelen sötét vajon miért hatol át minden feleslegen, vagy nappalon, és mondatja velem, hogy térjek ugyanígy vissza hozzá? Fáradtnak kellene lennem talán, vagy betegnek, mert nem ér a Nap, vagy amiért távol kerültem az emberektől, és még azok is kérdően néznek rám, akik velem utaztak egykor? Mit sem számít. Amikor feltornyosul, és szembenézek olyasmivel, mint a Die Berge, Tobias Möckl (Wintherr) atmospheric black metal project-jének kulmináló, végső pontja (ami, bár nagyon remélem, nem ér véget) – figyelmen kívül hagyom, hogy a suttogó szavak abba a kételybe taszítanak, amelyek visszahívnak, visszacsalogatnak, hogy gyere újra a fényre, mutasd magad, mutasd, még ha teljesen kifordított önmaga lettél is, mint aki korábban voltál.

Ha szégyenteljes mivolta is lettem, elfogadom, hogy miért látják is, és békésen elköszönünk egymástól, mert utunk eddig tartott közösen. No nem a figyelmeztetés miatt, vagy az ellentétek okán. Hanem csak így, önvalójában. Eddig tartott. Hív a sötét, és én akkor érzem, hogy mindig is ide tartoztam, és mindig is itt akartam lenni.

Visszagondolok. Már akkor is így volt, amikor egyedül fedeztem fel új utakat, ami mindig is ott volt előttem, de sohasem láttam, valóban mi is ölelt körbe. Mert korábban csak nappal láttam, és soha nem sétáltam egyedüli ösvényeken. Akkori aláfestő zeném Varg Vikernes black metal project-je, a Burzum Hvis lyset tar oss c. alapvetése volt, melynek sikoltó ürességéből megannyi követő formáció kisarjadt. Nem a teremtés volt a feladata, hanem regélt a független lényegiről - egy ember nélküli térről; ahová utoljára századokkal ezelőtt merészkedett létező, és csupán a csontváza maradt mára, azt is a beszökő fény világítja meg. A fény, amely majdan elragad bennünket.
Mégis, a teremtés ellenében írt zene, mely ugyanakkor az érvényes idők állandóságáról szólt, utat talált, és inspirált alkotókat - így emelkedett fel a Paysage d'Hiver is, mely ápolja a Burzum-i hagyományokat, de elviszi összességét egy olyan pontig, amelyet talán az útját megkezdő első vándor sem gondolt volna.

Hogy miként lelhetek, és hogyan bukkanhatok felismerésre, örömre, mágiára, illúzióra egy holt térben, ahol semmi nincs, és mégis minden van? Zenei útkeresés hozta el végleg ezt az állapotot, melyet akkor, tízes éveim végén megkezdtem, és úgy érzem, itt most, tizenöt évvel később, kulminált.
Különös is lenne, ha részleteit, itt, ebben a bekezdésben felfedném - valahogy nem is illene ide, és el is térne a lefektetett szabályoktól. Mély titok. Így gondolom. Paragrafusainak visszaidézése silány másolat lenne csupán, a hallgatás többet ér ezen a ponton.
Hogy arról beszéljek, ami feltornyosul, felém növekszik?
Egy ponton azt gondolom, párhuzamban van az én fájdalmam, az én hordozott súlyom terheivel - hogy amíg szól, elhihetem, hogy a sötétség eme végtelen erői egyen-teljesek velem. Hogy nincs gonosz, nincs jó, nincs is lefokozott képmása, csak üresség van. Két csillag közötti üresség, és még a csillagok is hamisak, és túl sok figyelem vetül rájuk. Nem igazak, amikor így látom őket, minduntalan az előtérben. Hiszen tudom, megfigyeltem, magányos sétáimon, hogy a kincseket a sötét, vagy nevezzük nevén, a semmi tárja fel, a nemlét… maga a fogalom, hogy nincs. Nincs öröm, és nincs senkid, mert nincs szükséged rájuk. A vakon látó mágus, sivár létében többet lát, mint a megvilágításban futkosó sokaság.

Maga a zene annyira a látatlanból építkezik, hogy aki először találkozik Wintherr zenéjével, értelmezhetetlennek, megfogalmazhatatlannak, és ijesztőnek fogja találni, mert sehogy nem illeszkedik az értelemmel leírható dolgokhoz. Miként pedig legtöbben ragaszkodunk a fogalmainkhoz, ezért kívánunk is maradni a biztonságos térben. Feltehetőleg szükségeltetik némi űr hideg celláin hirtelen átvillanó borzalom, ami nem várt módon kúszik be a szokásaidba, biztonságodba, és lényedbe, hogy elementáris erővel szaggassa szét azt, aki addig voltál. És a zene még csak nem is dühödt. Magától értetődő, elrendelt - mindig is ott volt, de oda soha nem tekintettél.

Bármiféle felfokozott hatás, vagy magasztaló szöveg lekicsinyülne, ha arra vállalkoznék, hogy a Die Berge zenei megmutatkozását szóról szóra lehozzam neked, ide.
Ha az előző albumokhoz, például az Im Wald-hoz bármikor is volt szerencséd, netalán a Das Tor-ral azonosultál, akkor azon az útvonalon haladva lehet racionális kapcsolódásod jelen lemezzel.
Mondhatnám, hogy én is több mellék-útvonalon indultam el a Burzum után, és kiapadhatatlan világok vannak az irányában. Létezik az Mgła útja, mely hordozza ugyanezen szeparációt, mely az űr végtelenjébe lök - vagy elindulhatunk a Xasthur útján, melynek Subliminal Genocide lemeze az örök magányra-ítélt állapot visszazenélése még minimalistább eszközökkel. Megemlíthető Wintherr másik zenei project-je, a Darkspace is, ahol tagokkal kibővülve alkot némileg behatárolhatóbb zenét, de a lét és egyedüllét ugyanúgy feketére festi az összképet.
Olyan művelettel azonban, mint amit a Paysage d'Hiver-ben fellelek, kijelenthetem, hogy nem találkoztam. Azért is, mert a tulajdonságok, a jelzők, csak érinteni tudnak valamit, apróságot, de nem tükrözik vissza egészét.
Épít az iszonyattól való félelemre - számos irodalmi műben fellelhető ugyanez az érzés. Mutatkozik magasztosan, hatalmasként - itt Richard Wagner operáira is utalhatnék, majd az azt követő ideológiákra, de nem állnék meg itt.
Amit ősiségében érzek, az egy olyan kísérlet, amely az összes emberi szenvedést és genocídiumot átforgatja valami uralkodóba, mintha az lenne a lét egyetlen beteljesítése.
Ennek okán, a te egyedüli utad képezi a lényegest; nem pedig, hogy én magam hogyan éltem át ezt a zenét. Halványan szórom el csak mondataim között, hogy az Im Wald után nem gondoltam, hogy ez még egyszer, egy másik oldalon megismételhető - de helyenként túl is lát, és túl is mutat azon.

Így most, a hideg szoba, a hideg tér apró zug helyett trónteremnek felel meg. Mert itt, ahol most ülök, egy semmis tér a névtelenben, ahova nem is figyel senki - lelkemen mégis átjár az "Ausstieg", és ebben a percben elhiszem, hogy minden ide mutatott, útkeresésem megkezdésekor.
Hogy egy pohár borral, egy félig elszívott cigarettával, és két haldokló mécsessel most helyemre találjak a létezésben, amely nem sokkal ezután, ha újra felém néznél, már rég az enyészetté vált, vagy talán nem is volt itt soha semmi.

Professzor Cyäegha, 2025.01.08.